eltört szemlélő kérdése, 105. adás
Tisztelt CSRM!
Sokat gondolkodtam, azon, hogy egy elsőre nem túl megnyerő hosszúságú levelet és egyben kérdést elküldhetek-e számotokra. Döntésem mögött, az a szándék húzódott meg, hogy esetleg a hallgatóitok között, vannak hasonló problémákkal és kérdésekkel küzdő 20-30 év közötti fiatal felnőttek, mint én.
A családom tagjairól kijelenthetem, hogy a politikától mindig kellő távolságot tartó, a nagy emberek dolgaiba bele nem szóló, közalkalmazotti bérekből élő egyszerű kis városi polgárok.
Mind a neveltetésem, mind a fenn említett családi közegem egyfajta kiszolgáló és behódoló személyiséget alakított ki bennem. Az elmúlt években jelen voltam a koronavírus szűréseknél, mint segítő, illetve jelen háborús helyzetben, mint egészségügyi önkéntes, illetve a tanári rokonságom révén a prevenciós medicinában, mint előadó. Nem emeltem fel eddig a hangom és ki kell mondjam gyáva is vagyok hozzá, hogy a nyilvánvalóan rosszul működő rendszerek ellen valamilyen formában fellépjek, de! az elmúlt 3-4 hétben olyan atrocitások értek, amelyek felett egyre nehezebben tudok átlépni. A testvérem diagnosztizálta is rajtam, hogy feszült és figyelmetlen vagyok és szinte szájzárral nézek magam elé a családi ebédeken. (rám is írt, hogy nem kezdtem -e szteroidokat vagy potencia növelőt szedni)
Nem szerettem volna elhagyni az országot és mindig is úgy gondoltam, hogy ha hasznos leszek a társadalom számára az a megbecsülést és a boldogságot fogja elhozni az életembe. Sajnos a tanársztrájk következményei és a kormány általi kommunikációja volt a végső lökés számomra.
Nem vettem részt a tüntetésen és nem vállaltam szolidaritást a tanárokkal, mert az egészségügyi kiszolgáló személyzet semmibe vétele, az ápolók megalázása és elhallgatása, illetve az orvosi bérek révén a hierarchia beteges szintű elmélyítése a családomban is törést okozott, egyszerűen fogalmazva nem számítottam ebben az esetben sem semmi jóra. Aztán a tüntetést követő napon görcsbe rándult a gyomrom, az életemet meghatározó oktatóim és mentoraim, már akkor bizalmat szavaztak nekem amikor a legnívósabb gondolatom az volt, hogy mi lenne, ha lennének Pokemonok. Időt és energiát szántak rám és a hibáink ellenére lelkiismeretesen építették kockáról kockára a jövő generációit. Anonimitásomba burkolódzva bárki lehetek és minden tanárnak, ha nem is az összes, de minimum egy diákja nevében szeretném elmondani, hogy: Sajnálom, hogy gyáva szar voltam, hogy kiálljak melletted, mellettetek és köszönök minden áldozatot, amelyekről valószínűleg tudtad, hogy viszonzatlanok maradnak és legfeljebb egy mosoly vagy egy ballagási csokor lesz a jutalmad mindezekért.
A kérdésem hozzátok, az lenne: mi az a pont, ami után ki kell mondania egy egyetemistának, hogy nincs maradása ebben az országban? Kérlek a röghöz-kötés intézményét kalkuláljatok bele a válaszotokba,
Illetve szerintetek, (és ez az a pont, ami miatt az egész levelemet megírtam), hogy leszek, leszünk képesek úgy tükörbe nézni, hogy azokat az embereket: szüleinket tanárainkat és az egészségügyi alkalmazottakat, akik nap mint nap áldozatokat hoztak értünk, csupán szeretetből, vagy elhivatottságból, egyszerűen itt hagyni, egy pusztuló és elöregedő társadalomban megvénülni, megnyomorodni és egyedül segítség és megfelelő ellátás nélkül meghalni?
Előre is köszönöm válaszotokat!
Tisztelettel: egy eltört hallgató